Egy

Drága olvasóim! :)

Elhoztam az első részt/fejezetet/hívjuk akárhogy. 

Hogy telik a nyaratok? Elképesztő, hogy az első hét már el is repült, és hét egész nappal kurtábbá vált a fennmaradó szabadidőnk. Használjátok ki minden percét!

Jó olvasást!

Cecile

 

 

Egy 

Szereplők:
A pszichológus (Krisztina)
A páciens (Anna)

K- Azok ott csak nem könnyek az arcodon? Miért sírnál, kislány? Ne tedd. Fáradt vagy? Tudom, én is. Néha kéne egy nagy piros gomb, amit megnyomva lestoppolhatnánk pár percre az életet. Kifújnánk magunkat, gondolatok nélkül, egy kis csendben, egy kis magányban... Ennénk pár szem cseresznyét, innánk pár korty kakaót. Nem azért, nem nyomnám meg, biztosan nem nyomnám meg, de a tudat, hogy már pedig megtehetném, segítene hogy erőt gyűjtsek folytatni.
Na ne állj ott, gyere beljebb! Ülj le, gyűrd be azt a párnát a hátad mögé, hogy kényelmes legyen... Kérsz egy teát? Szörnyű ez a szél odakint. Csak úgy gyűri a fákat. És az emberek ezt nevezik tavasznak! Átfáztál? Azért nem veszed le a kabátod? Na, tudod mit? Inkább csinálok egy kis teát neked.



Szóval? Miről szeretnél nekem mesélni?
A- Tulajdonképpen semmiről.
K- Aha. És akkor miért is jöttél el?
A- Mert az anyukám úgy gondolja, hogy szükségem van erre.
K- Merthogy?
A- Merthogy szerinte én súlyos és mély depresszióban szenvedek.
K- És szerinted miből következtetett erre?
A- Nem tudom.
K- Lehet, hogy igaza van?
A- Nem tudom.
K- Ja, akkor értem. Szóval nincs mit mesélned magadról?
A- Nincs.
K- Akkor miért nem mész el most rögtön? Nem foglak beköpni.
A- Mert kint vár a kocsiban.
K- Valóban? És ha most felállok a kényelmes irodai székemből és kikukucskálok az ablakon, látni fogom?
A- Talán.
K- Ő az, abban a sárga kis Fiatban?
A- Aha.
K- Pont olyan szép aranyszőke haja van, mint neked.
A- Festeti.
K- Ááá... értem. És akkor most mi lesz? Itt fogunk ülni a következő másfél órában egy szó nélkül? Mesélj valamit!
A- Nincs mit mesélnem.
K- Hát ha nem magadról, mesélj egy barátodról.
A- Nincsenek barátaim.
K- Csakugyan?
A- Csakugyan.
K- Egy se?
A- Egy se.
K- És miért?
A- Nem tudom.
K- De úgy mégis...? Miért?
A- Nem vagyok egy ilyen barátkozós fajta.
K- Miért, milyen az, aki olyan barátkozós fajta?
A- Más mint én.
K- Mert te milyen vagy?
A- Nem tudom.
K- Aha.
A- Miért faggat erről engem?
K- Mert az a dolgom, hogy hallgassalak, és magadtól nem beszélsz.
A- Úgy érti, azért fizetik, hogy hallgasson?
K- Így is mondhatjuk, de ez még nem jelenti azt, hogy ha nem fizetnének, nem hallgatnálak meg. Ez csak azt jelenti, hogy eltarthatom a kislányaim.
A- Kislányait?
K- Kettő lányom van, a nagyobbik most fejezi be az első osztályt. Kitűnő tanuló lesz, nagyon okos.
A- És az apjuk?
K- Ezt hogy érted?
A- Meghalt, vagy csak elhagyta magát? Esetleg egyáltalán nem is ismerte, nem is tudja, hogy ki az?
K- Miből gondolod, hogy ilyesmi történt?
A- Azt mondta, eltarthatom, nem pedig eltarthatjuk.
K- Micsoda jó megfigyelő vagy!
A- Szóval?
K- Régen történt...
A- Ugye, hogy nem olyan jó, ha faggatják az embert?
K- Miért, akkor mi legyen? Üljünk itt némán, míg le nem jár az időnk?
A- Mi ez a fütyülés?
K- Ó, felforrt a teavíz! Milyen ízesítésű filtert tegyek bele?
A- Fekete teát kérek szépen.
K- Rendben, akkor máris jövök, és innen folytatjuk a beszélgetésünket.


K- Cukrot?
A- Nem, köszönöm.
K- Citromot?
A- Nem, köszönöm.
K- Tejet?
A- Azt sem, köszönöm.
K- Csak így, magában? Hát jól van. A lovat is szőrén ülöd meg?
A- Nem szoktam lovagolni.
K- Hát akkor mivel töltöd a szabadidőd?
A- Mindenfélével.
K- Például?
A- Például szeretek aludni.
K- És még?
A- És még szeretek olvasni.
K- Olvasni?
A- Olvasni.
K- Mit szoktál olvasni?
A- Mindenfélét.
K- Értem.
A- Nem, nem érti.
K- Nem, tényleg nem. Nem értem, hogy miért félsz tőlem.
A- Nem félek!
K- Nem?
A- Nem!
K- Ha tőlem nem félsz, meséld el nekem, hogy miért félsz a többiektől.
A- Nem félek a többiektől.
K- Valóban nem. Nem a többiektől félsz, hanem a csalódástól, amit okozhatnak.
A- Mit mondott az anyám magának?
K- Semmit.
A- Semmit? Akkor honnan veszi ezt a sok zagyvaságot?
K- Zagyvaságot?
A- Zagyvaságot! Mintha csak az anyámat hallanám!
K- Miért, mit szokott az édesanyád mondani?
A- Csupa zagyvaságot.
K- Zagyvaságot?
A- Igen! Zagyvaságot! Ne kérdezgessen már egyfolytában vissza! Marhára idegesítő!
K- Miért?
A- Mi az, hogy miért?! Mert idegesít, azért!
K- Miért idegesít, Anna?
A- Olyan, mintha egy vallatáson ülnék!
K- Ez kínos neked?
A- Persze, hogy kínos!
K- Miért?
A- Hogy-hogy miért? Hiszen most látom először! Fogalmam sincs,  hogy ki maga!
K- És hogy mit gondolok rólad.
A- Igen. Fogalmam sincs, hogy mit gondol rólam.
K- Pont ez a lényeg. Nem ismerjük egymást, hát mit számít a véleményem?


K- Na mesélj.
A- Miről?
K- Arról, miért gondolja az édesanyád, hogy mély és súlyos depresszióban szenvedsz.
A- Nem tudom.
K- És te mit gondolsz? Szerinted depressziós vagy?
A- Nem tudom.
K- És azt tudtad, hogy erre a kérdésre a legtöbben határozottan úgy válaszolnak, hogy NEM! ?
A- Gondoltam.
K- És te miért nem ezt válaszoltad?
A- Nem tudom.
K- Szóval, hol kezdődött a történet?
A- Milyen történet?
K- Mindenkinek van egy története.
A- Mindenkinek?
K- Igen, úgy gondolom, mindenkinek.
A- Talán nekem még sincs.
K- Azt nem hiszem.
A- De talán nincs.
K- Akkor nem lennél itt. Nem ülnél itt előttem. Édesanyád nem ülne ott kint a kocsiban...
A- Úgy érti, nem gondolná, hogy dilis vagyok, és nem őrizné az épületet és benne engem, mint egy sárkány a királylányt, hogy dilidokihoz járjak?
K- Nem. Úgy értem, nem lélegeznél, nem léteznél.
A- Tehát maga a mindennek oka van típusú ember.
K- Milyen az a mindennek oka van típusú ember?
A- Nincsenek véletlenek, okkal teremtettünk, okkal születtünk, okkal élünk, célunk van az életben, satöbbi?
K- Igen, talán ilyen vagyok.
A- Tehát célom van? Előre meg vagyok írva?
K- Igen, biztos.
A- Vagyis miközben azt hiszem, gondolkodok és mérlegelek, valójában nincs önálló döntésem, mert minden elvan már rendezve számomra, ahogy minden számára, mindenki számára?
K- Nem... Vagyis... Vagyis ha ilyen a mindennek oka van típusú ember, akkor nem, mégsem vagyok ilyen.
A- Akkor milyen maga, kedves pszichológus asszony?
K- Kriszta.
A- Milyen maga, Krisztina?
K- Hát... nem tudom.
A- Ugye, hogy nem olyan könnyű erre válaszolni?
K- Valóban nem... Nehezebb dolgom van, ha egy ilyen lánnyal ülök szemben.
A- Milyen lánnyal?
K- Olyan lánnyal, mint te vagy, Anna.
A- És én milyen vagyok?
K- Pont olyan. Ugye, hogy nem olyan jó, mikor nem kapunk kézzelfogható választ a kérdéseinkre?
A- Hát igen.
K- Most, hogy megbeszéltük, hogy egyikünknek sincs könnyű dolga, mi lenne, ha válaszolnál egy kérdésemre, és akkor ígérem, hogy ma már nem kérdezek többet.
A- Az attól függ.
K- Mitől?
A- Hogy betartja-e az ígéretét.
K- Azt nem tudhatjuk előre. Bíznod kell bennem, az idegenben, akit most látsz először, és akiről nem tudod, hogy mit gondol rólad.
A- Aha.
K- Aha.
A- Attól is függ, hogy mi a kérdés tárgya.
K- Értem. Nagyon diplomatikus vagy...
A- Volt kitől tanulnom... az anyám ügyvéd.
K- Értem. Szóval kérdezhetek?
A- Ez is egy kérdés volt.
K- Egy kérdés, amiben a Nagy Kérdésünkről kérdeztem.
A- Nagy Kérdésünkről?
K- Pontosan. A Nagy Kérdésről, amire feltehetőleg válaszolni fogsz.


A- Na jó. Kérdezheti.
K- Hol kezdődik a te történeted?
A- Hát azt nem tudom.
K- Ez nem jó válasz.
A- Miért, milyen a jó válasz?
K- Ennél hosszabb.
A- Hmmm.... Hát, talán ott, amikor egy verőfényes hétfő reggelen beléptem az osztályterembe, és ráébredtem, hogy engem itt mindenki utál.
K- És aztán mi történt?
A- Azt mondta, nem fog többet kérdezni.
K- De ez nem egy új kérdés, csak az elsőnek a kiegészítése.
A- Bár most, hogy jobban belegondolok, nem is ott kezdődött, hanem még egy tizenöt perccel korábban. Minden hétköznap pontosan hét óra kettő-három perckor betérek a kedvenc kávézómba. Azon a verőfényes hétfő reggelen is így kezdődött a napom...